Könnycsepp
Először is köszöntök mindenkit 
Nem csak itt,de a nett világában is ismeretlen területre nem épp tévedtem.Sok helyen olvastam már:
"Ha leírod a problémád vagy kibeszéled magadból már azzal is jobb egy fokkal.." Hát ebben talán(!)én vagyok a kivétel. Ha érdekel,olvasd el miért.....---->Nem épp szerető családba születtem másodikként. Édesapám enyhén szólva is alkoholista volt,az agresszivitását nem is említem... Édesanyámat és végül is a környezetét évekig terrorizálta. Engem meg a nővéremet fizikailag soha nem bántott de amik a szemünk előtt történtek és így átéltük mi is, azok kitörölhetetlenül bennünk maradtak. Sokat volt börtönben, súlyos testi sértésért, javarészt édesanyám kárára. Az utolsó csepp az volt, amikor ránk gyújtotta a házat (Itt megjegyezném,talán nem minden ok nélkül....). Akkor költöztünk egy teljesen más világba és nemsokára megszületett az öcsém egy új kapcsolatból.
Talán onnantól kezdve éreztem mellőzöttnek magam és lettem egyre kezelhetetlenebb gyerek. Elkezdtem lógni a suliból, párszor teletömtem magam a házi gyógyszerkészletből, amiről gyanítom az édesanyám a mai napig nem tud..stb. Ha lógta vagy nem fogadtam szót, jött a derékszíj, jobb esetben a fakanál.
14évesen megismerkedtem a ma már csak, volt férjemmel. Első alkalommal teherbe estem. Ugye nem kell leírnom édesanyám reakcióját... Kb 3-4hónapig laktam még nála, egy összezördülés után bedobáltam a ruháim egy zsákba és elköltöztem. Akkor volt talán az életemben az egyetlen szerencsém a most már volt anyósoméknál lakhattunk nem épp ideális körülmények között. A villanyon kívül semmi sem volt. Egy gyerekkád a kamrában,amiben 6 évig élvezhettem a fürdőszobát. A fiam az Új évvel érkezett (veleszületett asztmával, ami évekig egy tortúra volt). Nagyon sokat kellett akkoriban becsukni a fülem, mindenki lenézett, mindenkinek volt valami megalázó megjegyzése. Na igen, hisz még csak 14 éves voltam.. 6 év múlva megszületett a lányom, akkor költöztünk albérletbe ami maga volt a Mennyország. Fél éves volt amikor a férjem egy nap hazajött, vigyorogva közölte, hogy mást szeret és lelépett. Ott voltam két picivel, albérletbe, semmivel, összeroppantam. Azóta van igazán baj az idegeimmel az egészségemmel. DE! 3 hét sem volt és visszajött. Na akkor követtem el az egyik hibát, hogy visszafogadtam. Ment minden tovább mint előtte, én álomban éltem, ő külön utakon járt amikről nem tudtam.10 évig voltunk házasok, elváltunk. A fiam úgy döntött az apukájával költözik. Nem mondtam nemet, csak azért nehogy meggyűlöljön ha akarata ellenére magamhoz láncolom. A mai napig ordítani tudnék annyira fáj a hiánya, bár napi kapcsolatban vagyunk. Lett egy kapcsolatom, teherbe estem, ő lelépett. Imádtam a pici fiam, aki pont december 5.-én született éjjel. A nagy gyerekek is rajongtak érte. Nehezen de belementem egy ismeretségbe, amiből úgyszintén mint a kapcsolatomból jöttem ki. Megszületett a második lányom. A kisfiam el sem lehetett mellőle szakítani, állandóan simogatta, szeretgette. Csak úgy aludt el, ha átölelhette a pólyában a hugicát. Boldog voltam de egyedül éreztem magam minden percben. Egy társkereső oldalon összeismerkedtem egy tőlem idősebb özvegy férfival, akinek szintén 4 gyermeke volt. A tenyerén hordott, imádott, én úgyszintén. Nem vártunk sokáig, összeköltöztünk. (Nem ment minden simán de igyekeztünk. Két családot összekovácsolni nem kis türelem). Pár hónapra rá a kisfiam megbetegedett és a karjaimban halt meg.......9 napra a 2. születésnapjára. A legszörnyűbb dolog ami egy anyával történhet. Egy dolog vigasztalt (????) akkor, hogy ott voltam mellette végig. Senkinek nem kívánom azt az iszonyú fájdalmat amit a következő hetek hoztak. Volt amikor üvöltöttem a fájdalomtól volt, hogy csak mozdulatlan, mereven gubbasztottam egy sarokban és csak azt mondogattam egyfolytában erősnek kell lenni, mert ott vannak a gyerekek akiknek nagy szükségük van rám, hisz borzalmasan megviselte őket. Múltak a hetek és észre sem vettem a jeleket, amit egy nő, pláne nem az első terhességénél, terhes voltam. Örültem is, nem is. Az akkori idegállapotom nem volt épp megfelelő egy pici fogadására. Féltem... Mindentől és mindenkitől. Nem mertem orvoshoz menni, csak oda mozdultam ki, ahová muszáj volt vagy ahol nem voltak emberek. A nevelt gyerekeim akiket ugyanúgy szerettem ahogy a sajátjaim, sorban elfordultak tőlem, már napi szintű lett a veszekedés, a megaláztatás. Annak ellenére, hogy elláttam őket, vittem őket mindenfelé, szerettem őket, ott rúgtak belém ahol tudtak. Ha megkértem őket, hogy pl: engedjék már le a vizet a kádba maguk után, rendszerint le bunkó köcsögöztek. És még finoman fogalmaztam. Kezdtem érzéketlen lenni mindenre. Húztam magamban egy vonalat és azzal elzártam minden érzést. Ritka alkalom volt amikor 1-2 órára egyedül lehettem, akkor szabadjára engedtem minden érzésem, fájdalmam. Ez a mai napig így van. Ha mégis érzem, hogy nemsokára rám jön ez a valami, szólok a nagylányomnak figyeljen picit a kicsikre és vagy kimegyek felásom a már milliószor felásott kertet vagy valami kemény fizikai munkával elnyomom magamban, mert ezt kiadni nem lehet magamból. Elmentem egy pszichológushoz, hátha segít amit már előre tudtam, hogy egy nagy hülyeség abból a szempontból,hogy a megtörtént dolgokon sem ő, sem én nem tudunk változtatni, tehát úgyis marad minden, úgy ahogy volt de egy próbát megér gondolattal útra keltem. 2 alkalommal voltam, utána ajánlott egy relax tanfolyamot amit végig is csináltam de rosszabb lett minden. Már nem mindig tudtam kordába tartani az érzéseim. Egyik pillanatban nevettem, a másikba már sírógörcsöt kaptam csak úgy spontán. Jobbnak láttam visszatérni az elnyomok magamban mindenhez. Akkor bevált egy ideig. Most egyedül nevelem a 3lányom, visszaköltöztünk egy albérletbe édesanyámék városába. Kaptam ugyanis ígéreteket a "családomtól", hogy segítenek ha kell, mellettem lesznek. Elmehetek egy nyugodt vásárlásra, néha lesz 1-2 óra csak magamra figyelek nyugodt (???) órám. Lassan 1 éve jöttünk vissza, azóta egy nyugodt percem sincs. Senki sem áll mellettem, senki sem segít semmiben, senkivel sem tudok beszélgetni mert nincsenek barátaim, ismerőseim. Soha nem is voltak.... Valahol egyszer azt olvastam, hogy akit sok baj ér, az minden egyes bajjal erősebb, edzettebb lesz.
Kérdem én: HOVÁ ÉS MINEK ERŐSÖDJEK, LEGYEK EDZETTEBB???????
Talán vár még rám valami a jövőben amihez szükségem lesz rá? Szép kilátások. Itt vagyok 32 évesen és legalább azt hiszem minden túlzás nélkül írhatom, hogy legalább 100-nak érzem magam. Többszörösen. Picit hosszúra sikerült, pedig nagyon összetömörítettem. Napokig írhatnám egyfolytában de aki hasonló cipőben jár, azon úgy sem tudok segíteni, hisz magamon sem tudok...
Csak annyit tudok még hozzáfűzni,hogy a fej mindig legyen felemelve és meg ne állj mert ott már nem vár semmi...........
CSAPÁGYAS
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Nem mondom, hogy átérzem a helyzetedet, de nem is sajnálkozom, mert azzal nem segítek.
Azt se mondom, hogy hasonló helyzetben voltam vagy vagyok, mert nem lenne igaz.
33 éves fiatal nő vagyok és jelenleg munkanélküli.
Édesapámmal nagyon rég óta nem jövök ki ezért 13 éve elmenekültem otthonról.
Nem mondanám őt alkoholistának, de megitta sokszor a magáét.
Sok veszekedés volt nálunk és mindenért a családját okolta és ócsárolta, mindenkit hülyének tart csak ő az okos, ebből lett elegem és leléptem.
11 évig éltem együtt az előző párommal abban bízva, hogy jobb életem lesz, de nem így történt.
Ő is ivott és ez mellett sokszor eljátszotta a megélhetésünket és kölcsönből kölcsönbe menekülve éltünk nem a legjobb körülmények között.Ha részeg volt sokszor nekem jött, megvert és megalázott mások előtt.
2 évvel ezelőtt ismertem meg mostani szerelmemet és akkor szakítottam az előző párommal és az akkori életemmel.
Azóta boldog vagyok és nyugodt, ami megfizethetetlen a számomra.
Küszködünk mi is, egyik napról a másikra élünk, albérletben lakunk, de egy szempontból szerencsésnek mondhatom magam, nincs még gyermekem, aki megtapasztalja a mai élet sanyarú helyzetét.
Csak annyit szeretnék még mondani, hogy soha ne add fel a reményt, mert ha az elveszik te magad is elveszel.
Minden jót kívánok!
Majdnem, de még sem
(Andy, 2011.10.20 20:24)